Erik Poppe 1960-ban született a norvég fővárosban, Oslóban. Pályafutását fotóriporterként kezdte, többek között háborús konfliktusokról tudósított szerte a világban, de amikor Kolumbiában súlyos állapotban kórházba került, úgy döntött, a művészet felé fordul. A filmes karriert operatőrként kezdte, például a kilencvenes évek egyik legkorszakalkotóbb norvég filmjét, Bent Hamer Tojások című alkotását (1995) is ő fényképezte. Aztán a rendezéshez fordult: a 2000-es évek elején elkészítette az Osló-trilógiát: szülővárosának láthatatlan tragédiáit feldolgozva különböző élethelyzetekben. Hazánkban alkotásai közül a Hawaii. Oslo (2004) vált igencsak ismertté, az idei CineFesten viszont a rendező tiszteletére a trilógia (amúgy talán legerősebb) harmadik filmjét mutatjuk be, melynek címe is DeUsynlige, vagyis A láthatatlanok (2008). Ezt követően Poppe Skandinávia, s leginkább Norvégia történelméhez fordult. A Miskolcon 2018-ban versenyben is vetített Utoya. Július 22. Európa egyik legvéresebb terrortámadását egy teljes filmnyi snittben dolgozza fel. A tények puszta feltárása helyett hatalmas szerepet kap a humán tényező. Csakúgy, mint az idén a CineFest zárófilmjeként vetített Quisling: A vezér utolsó napjaiban (2024) is, a rendező e legújabb alkotásában a második világháborús norvég nemzetszocialista bábkormány führerének lelki vívódásait tárja elénk. Poppe megtanítja a nézőknek: csak akkor tudjuk befejezni az értetlenkedést
a történelem szörnyűségei felett, ha megértjük azok emberi összefüggéseit a teljes kép egészében.